„Katona dolog” avagy a férfiak hogyan (nem) kezelik a stresszt
A sokat vitatott/kutatott stressz témáján belül most a férfiak és a stressz viszonyára koncentrálva, azon kérdésekre keresem a választ, hogy vajon miért viszonyul a legtöbb férfi teljesen másképp a stresszhez, mint a nők többsége, ez honnan eredeztethető, illetve, hogy milyen gyermekkori hatások által válhat valakiből nagy eséllyel stressz-tűrő felnőtt?
A férfiakra leginkább jellemző problémafókuszú megküzdésmód a stresszre adott gyors, (sok esetben agresszíven) a probléma megoldására irányuló „üss vagy fuss” reakció. Sok helyzetben azonban ez nem vezet tartós megoldáshoz és nem csökkenti le a stressz okozta feszültséget, ami hosszútávon nem megfelelő megoldási módhoz vezethet (pl. alkoholfogyasztás, destruktív viselkedés). Ahogy másban is, itt is rendkívül fontos az önvizsgálat: Én hogyan élem át ezt? Mi segíthet abban, hogy jobban érezzem magam? Azaz egy csipetnyi – főként nőkre jellemző – érzelemfókuszú technikát is csempészhet egy férfi is a stresszes helyzetbe. Mindez nem csak a testi- lelki egészséget szolgálja, de hosszú távon javítja az önértékelést, és erősíti a kudarctűrő képességet.
„Katona dolog”
Hangzik a mondat, főként a kisfiát vigasztaló anya szájából. De mit is jelent ez pontosan? Mennyire vélik a szülők úgy, hogy fiúként keményebbnek kell maradni, és kevésbé kell kimutatni stresszel szemben az érzékenységüket?
Visszaugorva az időben, a korai szocializáció kettőssége jellemző a két nem esetén: hét éves korig a fiúknak általában kevesebb kényeztetés jut, próbálják „katonásabban” nevelni őket, kevésbé fejezhetik ki a kellemetlen érzelmeiket (pl. sírás, hiszti). A lányok számára úgy tűnik több lehetőség nyílik arra, hogy ezek az érzelmek megmutatkozzanak, gondoljunk csak a „királylányokra”, akikre nem lehet haragudni még akkor sem, ha duzzognak, vagy ha nem fogadnak szót.
Érzelmeink szabályozása
Az iskoláskor előtti időszak rendkívül fontos a gyermek érzelemszabályozásának kialakításában. A gyermek érzelmi fejlődésének kiindulópontját örökletes tényezők (pl. a temperamentum) határozzák meg, amelyek már korán megjelennek a gyermek viselkedésében. Mindezt abból láthatjuk, hogy a gyermek által stresszesen megélt helyzetben a gyermek mennyire ijedős, mennyire könnyen lesz dühös vagy kezd sírni, illetve mennyire könnyű megnyugtatni. Az érzelmek szabályozása során további fontos, temperamentummal is összefüggő jellemző a gyermek kontrolláltságának mértéke. A kontroll azt mutatja meg, hogy az érzelmeinket mennyire fejezzük ki, vagy mennyiben hagyjuk, hogy érzelmeink a viselkedésünket irányítsák. Mivel egy ovis korú gyermek, még nincs mindig tudatában érzéseinek, kezdetben még a szülőkre hagyatkozik kellemetlen érzéseinek lecsökkentésében. A gyermek akkor lesz képes később hatékony megküzdésre, először is, ha egy kis önismeretet kap: a szülő megfelelően visszatükrözi számára érzéseit, a gyermek visszajelzést kap arról, hogy ebben a helyzetben milyen volt, mennyire reagált intenzíven, viselkedésével okozott-e kárt környezetében. Fontos, hogy a szülő a gyermek érzéseit feltétel nélkül elfogadja, azonban az azt követő viselkedést értékelje, és ha ez nem megfelelő, akkor nem az érzés elfojtásában, hanem egy helyes megküzdési mód kialakításban segítse. Ebben azonban hiba lenne különbséget tenni fiú és lány között, a megkülönböztetést egyedül a gyermek temperamentuma és kontrollképessége kellene, hogy adja. Kezdetben tehát a stresszel való megküzdés során a gyermek személyisége, illetve a szülők eddigi tapasztalatai, saját megküzdési stratégiái a legjelentősebbek.
A gyermek későbbi viselkedését, a szülői mintakövetést is nagyban meghatározza, hogy anya és apa hogyan tükrözi vissza a gyermek érzéseit, elfogadja –e azt, illetve segít- e a kellemetlenebb érzések feldolgozásában.
Egy kedves férfi ismerősöm fogalmazta meg egyszer, hogy mivel társadalmunkat nők nevelik fel, így a férfiak sok mindenben eszköztelenebbekké válnak, nem kapnak megfelelő mintát, amit követhetnek. A hiányzó vagy nem megfelelő férfi- és apaminta még inkább megnehezíti a férfiak későbbi stressz-kezelését. Amikor a személyre szabottabb nevelési módszerek háttérbe szorulnak, egyre inkább előretörnek a kultúránkon belüli szocializációs hatások.
Az iskolás évek alatt – főként a fiúknak – szüksége van a harciasságra, kevésbé lehet érzelmeket kifejezni, mert azzal kockáztatná az osztályon belüli befolyását. A munka világában is azok a férfiak válnak sikeressé, akik racionálisabban viselkednek, valódi érzéseiknek nem adnak hangot, és látszólag stressz-mentesek. Itt jellemzően az otthoni környezetben jön ki a felgyülemlett stressz, és sokszor nincs egy hosszútávon hatékony megküzdési mód.
A konklúzió tehát, hogy a stresszel való szembenézés, illetve megküzdés nagyban függ korábbi élményeinktől, társadalmunkban kislányként erre vonatkozóan egy könnyebben követhető mintát kapunk, míg kisfiúként azt tanulhatjuk meg, mit nem szabad ilyenkor tenni. Így sok férfi egy „magányosan” kialakított módszert alkalmaz, ami sok esetben az érzelmek tagadásával jár.
„Anyámasszony katonája?”
Az anyámasszony katonája a korai mendemondákból olyan fiút, férfit jelöl, aki gyáva, gyámoltalan, és ha baj van, szívesen bújik meg a nők szoknyája mögött.
De gondoljunk csak bele, mennyire pejoratív ez a megnevezés, és már ilyen korán megkapták ezt a gúnynevet azok a kisfiúk, akik édesanyjuk segítségére szorultak stresszhelyzetben.
Úgy gondolom árnyalnunk kell a képet: nem attól lesz valaki jó stressztűrő képességgel rendelkező felnőtt, ha gyermekkorában magára volt hagyva a nehéz helyzetekben, és kialakított egy sok esetben agresszív védekezési módot – ami lássuk be, érthető is ha valaki egyedül van- , de azzal sem védték meg őt igazán a szülei, ha elbújhatott mögéjük.
Nemtől függetlenül nagyon fontos hogy a korai időszakban a környezetében biztonságot éljen meg a gyermek, ami támogatja saját személyiségének kibontakoztatását. A biztonságot és magabiztosságot támogató környezet amellett, hogy empatikus, készen áll a gyermek érzelmeinek befogadására és értelmezésére, ami később elősegíti, hogy a számára leginkább kényelmes megküzdési módot válassza.
Írta: Balatonfüredi Ágnes
www.way-pszichologia.hu
